2009-06-15
(Kiküldött tudósítónk jelenti Angliából)
A Queen kultusza Angliában ugyanúgy él, bármely helyszínt és időpontot nézzük. Igaz, sokszor már a lakodalmas falusi bulik szintjére is lekerül, de azért a népek – gyerekek, felnőttek, idősek – szívesen rütyőznek rá, verődnek össze, a nemes angol „igényesség" megengedi nekik, hogy mindenféle régi reptereken, porban, bogarak közt, nyilvános budival, a betonplaccra odacsapott asztalokkal és lócákkal, ócska fémkonténerek közt is jól érezzék magukat.
A minap az egyik körforgalomnál elsuhanva láttam meg egy táblán a feliratot „QUEEN", sok egyéb infó mellett, na de ki az a nagyokos, aki ide rak ki információt?! Köztudomású, hogy egy körforgalomban nem nagyon lehet az ilyeneket meglátni. Képes voltam vagy 600 méterre leállni és visszagyalogolni a fűben, hogy lefényképezzem a jelenséget. Ó, ez a hely nincs is messze, bár a GPS-nek lövése sem volt, hogy hol lehet. Lényeg, hogy a környéket belőve egy előzetes túra alapján megtaláltam ezt a II. világháborúban használt katonai repülőteret, a maga lepukkant mivoltában. Két nyúl meg egy mókus vágtatott át előttem a mezőn – lesz itt forgalom! („Itt van ez a kis tó például.")
Június 13-án este hatkor érkeztem a területre, mert fogalmam sem volt, mikor kezdődik a Queen Tribute-buli. Volt már néhány parkoló autó, várakozó hatvanévesekkel, sárga mellényesek rendezték az érkezőket, két hangár között büfékocsik, az elmaradhatatlan fish and chips, mindenhol Union Jack.
Jöttek a népek, folyamatosan, gyerekek, plüssállatok, családok, tinik, jócsajok, lepukkant alkoholisták (szinte látni véltem arcokat a Milton Keynes-i koncert közönségéből), papa, mama – ez az Anglia egy nagy család, jól elvannak ezen a szigeten. A színpadról üvöltött a Pet Shop Boys, a Wham!, a Slade, a Bon Jovi, a Status Quo. Lassan a közönség nagy része is beszivárgott a fémhernyóba.
A zenekar 1986-os Wembley outfitben jelent meg, egy plusz-billentyűssel. Az énekes inkább Fernando Alonso-ra hasonlított. Energikus, humoros, türelmetlen, összerakott zenét nyomtak. A helyi Brian parókában, és nagyon nyomi volt. A John markánsabb jelenség volt, mint az eredeti. A Taylor haja beszőkítve. Spike Edney kifejezetten ronda volt, viszont jól indította a Seven Seas of Rhye-t. A gitár kevésbé volt élethű és hangos, viszont szépen szólt a közbenső Brian-szóló résznél. A dob teljes alapot nyújtott, bár jobban összedolgozhatott volna a basszerossal – kicsit vidéki lakodalmas hangulat, na. A Freddie megénekeltette a közönséget, nem is egyszer. A műsorban az 1986-os anyagokon kívül szerepelt az I Want it All, a Somebody To Love, a Don’t Stop Me Now. Az egész bulit végigtáncolták az angolok. Volt tapsolás meg összekapaszkodás, néhányan megszeretgették a Freddie-zászlómat. A végén a Freddie a kezében lévő Union Jack-kel parádézott, majd marokra fogva hozzávágta az egyik technikushoz.
A buli összességében isteni volt! Rendezett, semmi atrocitás, no cigi, pia ezerrel, a hangár mögött kempingezők, nehogy már a népek részegen hazainduljanak. Megérte a 15 font belépőt. Éjszaka még egy kis kocsikázás, Live Killers hangosan, lehúzott ablaknál, hadd hallja Suffolk flórája és faunája is (Mail on Sunday cd-ről, persze). Hajnali 1-re otthon, ágyban, párnák közt. Tartalmas este volt, Anglia, én így szeretlek.
Rásó Attila
|
|
English
