2009-01-29
Roger Taylor köszöni, jól van, illetve jól vannak, Rufus Tiger Taylorral együtt, aki immáron 17 éves, és első alkalommal szerepelt a közönség előtt apjával.
Az elmúlt szombaton, január 24-én, Spike Edney lépett fel sok ismerőssel: Zoe Nicholas és Susie Webb, Roy Wood, Jeff Scott Soto, Toyah Willcox, Madeline Bell, Patti Russo, Jamie Moses, Graham Gouldman játszottak a már számunkra oly régóta ismerős Spike-kal. A koncert a 2007-ben megnyílt O2 stadion részeként lévő IndigO2 klubhelyiségben volt megtartva, míg a nagy stadionban a New Kids On The Block lépett fel…. Vicceltek is a fellépők velük eleget. A sorban állás közben Roger ballagott a csarnokba be, integettünk, Roger visszaintett, gyerekek, de jó, hogy itt vagytok.
A csarnokban kb. 1000 ember volt benn. Először a Crash nevű zenekar lépett fel, Police-nótával indítottak, majd Aerosmith-feldolgozás következett, aztán egy U2-nóta is felcsendült, sorban jöttek a régi rock and roll anyagok. Érezhető volt, hogy kimondva, kimondatlanul alázattal adóznak azok emlékére, akik régen a zenében dolgoztak, de sajnos már nem lehetnek közöttünk: a csapat a Fat Bottomed Girls-zel zárt.
A közönség rendkívül intelligens volt, egy hangos szó, lökdösődés, semmi nem történt. A zenészek nagyon közvetlenül kommunikáltak a nézőkkel (ez egész Angliában megfigyelhető, minden ilyen eseményen). Persze, hogy néhány Queen-pólós rajongó is felsorakozott.
Spike lépett a színpadra. Némi felkonf után elfoglalta megszokott helyét a billentyű mögött, majd sorban jöttek a hihetetlen tehetségű előadók, régi és új dalokkal, feldolgozásokkal: ABBA, Jamie Moses híres rock-riffjei egy blokkba gyúrva, 10cc-nóták, Jeff Scott Soto-kissé megfázva, de fantasztikusat énekelve a Tie Your Mother Down-t és a Don’t Stop Me Now-t, és a Mr. Moses-sel előadott Love Of My Life-ot, Roy Wood szemeket vonzó külsejével, millió híres és számomra ismeretlen dallal. Megjött az a bizonyos „flow" is, ami teljesen elkábította a közönséget, köztük engem is. Persze, azért nagy várakozással tekintettem Roger elé, aki kb 2 óra elteltével érkezett, languszta-léptekkel jött a színpadra, majd Rufus is beült a dobok mögé. Patti Russo és Roger nyomta el az Under Pressure-t, majd Roger „this is a very old song"-ja következett: Tenement Funster. Roger szereti öregíteni magát, nekem ez a dal örök. Hát képzelheti mindenki, mit jelent ez élőben előadva. Rufus precízen dobolt, Roger együtt dolgozott vele, a fiú magabiztos volt a színpadon, apja koordinálása mellett. Kedvenc dobosunk a Kind of Magic-et is nyomta, utána pedig a Cosmos Rockin’ következett, szintén tőle! Rufus aztán átült a másik szerkóhoz, az All Star Finale követezett, nyomták a We Will Rock You-t – Rufus nagy lelkesedésében egy ritmussal, tuff-tuff-tá-val többet dobolt, izgult a fiú, hát persze, de a We Are The Championsra mindenki lenyugodott, majd a You’re The Voice, egy John Farnham-nótával fejezték be a srácok a bulit. Egy szép pillanat vésődött az emlékeimbe: Roger Taylor őszintén ölelte magához Roy Wood-ot, a többiek mögött, szorosan, barátian, nem a közönség tekintetével kísérve. A buli fájdalmasan hirtelen ért véget, Roger-t már nem lehetett megtalálni a koncert után aláírásra, a közönség kisszáma miatt gyorsan felszívódott a North Greenwich környékén. Vad gondolatok támadnak azért ilyenkor az emberben, ha ott van szabadon az éjszakai Londonban. Úgy alakult, hogy a Garden Lodge-nál kötöttem ki…. Valahol úgy éreztem, hogy lemaradtam valamiről, hogy akármennyire szeretném, soha nem jönnek vissza azok az évek, nem lesz többé a jelen a múlt, „you can’t turn back the time", hiába strázsálok, posztolok itt a kerítésnél, Londonban. Hihetetlen, hogy az a hang, ami most az éjszakában Montserrat-tal búg a lejátszóból, valaha itt, a kerítés mögött hallatszott, innen néhány méterre…
Szöveg és kép © Rásó Attila
|
|
English
